A Kenyér világnapjára

„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!” – a kenyér a Miatyánkban is megjelenik. Igaz, hogy nem csak kenyeret szaporított a Biblia szerint Jézus a Galileai-tó partjánál, hanem hallal is jóllakatott 5 ezer embert, az egyik legismertebb imánkban azonban mégis csak a kenyér jelenik meg. Biztosan nem véletlenül.

Ritkán beszélek róla, de gyerekkoromban nem mindig voltunk „eleresztve”. Előfordult, hogy a Szerencsesarokban „irattunk fel” kenyeret. Lehet, hogy más nem jutott az asztalra, de kenyér mindig volt. Erősen bevésődött, hogy „ha kenyér van, minden van”. Sokszor nyúlok vissza ehhez a gondolathoz, amikor elkezdem a vágyaimat összekeverni a szükségleteimmel. Hiszek benne, hogy mindent megkapunk Istentől, amire szükségünk van. Amit nem kapok meg, az pedig többnyire csak vágy és könnyebben el tudom engedni.

Még mindig nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy „honnan jött, hogy pék legyek”. Nem kellett az előző szakmámban „megszakadnom”, csak azt éreztem, hogy a lelkemet kell néha eladjam. Sokszor nem tudtam önazonos lenni. Aztán egyszerűen „jött egy hívás, isteni sugallat”… nem tudom. Ma az egyik legcsodálatosabb dolgoknak érzem, hogy mások asztalára kerülhet az általam sütött kenyér. Megtiszteltetés. Ma már van benne alázat és sok szeretet. Szolgálatnak érzem. Másokért dolgozni, talán ezt jelenti. A saját önző érdekeimtől mentesen.

Az, ahogy a gyerekek örülnek egy-egy vajas kiflinek, csigának plusz lelki táplálék. Vagy az, hogy ismerem a Kedveseim szokásait, van velük kapcsolatom, érzem, hogy kinek van szüksége egy picivel több törődésre, figyelemre, támogatásra és becsempészek egy kis plusz figyelmet a csomagba. Olyankor bizony elképzelem az arcát, amikor megtalálja a plusz valamit. Látom magam előtt, ahogy mosolyog és kicsit érzem is a lelkében a simogatást. Ez egy ilyen körforgásszerű dolog, ahogy egy közösségnek kéne működnie szerintem. Mert mindig visszakerül az a kis plusz hozzám (lehet, hogy más által), amikor pedig nekem van egy kicsivel többre szükségem.

Meg nem nevezett pékség meg nem nevezett tulajdonosa akkor nőtt egy kilométert a szememben, amikor kiderült, hogy mindenféle csicsás marketingre felhasználás nélkül küld rendszeresen rászorulóknak kenyeret. Amolyan „tizednek” is tekinthető ez. És abszolút követendő a példa. Mert a Kenyér világnapja nem csak a pékek áldozatos munkájáról szól. Sokkal inkább hívja fel a figyelmet szerintem arra, hogy vegyük észre, ha valaki bajban van és ne kelljen egyetlen gyereknek sem nélkülöznie az egyik legfontosabb, legalapabb élelmiszerünket. Mindenesetre én, ma, hálás vagyok a Jóistennek, hogy két éve a kezembe adta a péklapátot.

Azért álljon itt a Kenyér világnapjának hivatalos megfogalmazása is:

„A svájci székhelyű Pékek Világszövetsége 2001-es kongresszusán döntött úgy, hogy október 16. legyen a KENYÉR VILÁGNAPJA. A világnap célja, hogy bemutassa a világ legfontosabb élelmezési cikkének – az életfontosságú ásványi anyagokat tartalmazó, fontos energiaforrásnak –, a kenyérnek a jelentőségét. A világnapot már közel 30 ország ünnepli elsősorban karitatív jelleggel, mivel ezen a napon a pékek adományaikkal segítik a rászorulókat. Az ünnep alkalmat ad arra is, hogy a pékek áldozatos munkájára és a kenyér jelentőségére a nagyközönség figyelmét is felhívják.”

Egyetek rendes kenyeret! Mert a jó kenyérhez csak lisztre, vízre és sóra van szükség. Minden más már csak kacifánt. De azért szerethetjük néha ha kacifántos is. Feltéve, hogy nem tartalmaznak mesterséges dolgokat.