Óriási utat tettünk meg közösen

Áprilisban lesz négy éve, hogy „kipattant” a fejemből egy diósdi pékség gondolata. Megjártam az utat a „pékárubolt” és a valódi pékség között. (Azért tudom visszakövetni dátumra pontosan, hogy mikor kezdődött a projekt, mert üzenetben kerestem meg Vajda Józsit, hogy szállítana-e nekünk. És, igen, a mai Kiskifli helyén terveztem :D) Akkor a hátsó agyféltekémben megjelent egy „annyira gagyi lenne tőlem, ha nem kitanulnám a szakmát, hanem valaki másét árulnám”, hogy én ennél többre vagyok képes, és amúgy is imádok „tésztázni”. Tagadhatatlan, hogy mivel gyerekként sokat piacoztam a szüleimmel, és mert közel tíz évig dolgoztam benzinkúton, van némi kereskedői attitűd is bennem, bár nem ez a fő csapásirány.

Azt hiszem soha életemben nem vettem még semmilyen szakmát ennyire komolyan, mint a pékeskedést. Megtapasztaltam, hogy Én, az örök elégedetlen és lázadó, mennyi alázattal vagyok képes szombatonként, szabad napokon suliba menni és – tőlem szokatlanul -, az egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor kummantottam 🙂


Közben voltak olyan kedves szomszédok, akik mertek őszinte, építő, néha nem pozitív visszajelzést is adni, amivel talán a legtöbbet segítettek. Szándékosan nem fogok pontos és direkt számokat leírni, mert egyébként is van egy „átmenő forgalom”, néha „átjáróház” vagyunk, de ez is a fejlődés része.

Amikor a Marmorsteinben eltöltött hónapok során megtapasztaltam, hogy meg tudunk csinálni 600-700 darab puffancsot, vagy sok száz darab kenyeret is egy-egy műszak alatt kézzel, akkor amennyiségek tekintetében volt egy kis zavar a fejemben.

„Nem, nem! Nem akarok!”

Valahogy megint a hátsó agyféltekémben éreztem, hogy sikoltozik a belső gyermek:

„én nem akarok lelketlen robotként a mennyiségi termelésre koncentrálni”. Tudom, hogy mások nem eként élik meg, én annak tenném. Tisztelem a nagyobb mennyiségeket előállítani képes kollégákat és fontos a munkájuk, mert a világ egy része még nem indult el – és talán soha nem is fog – a szerintem elengedhetetlen átállás felé.



Aztán elkezdtem megtapasztalni, hogy szép ez a tészta- és kenyérszerelem, de amit én szeretnék, azt vállalkozásnak is hívják. Hogy vannak számok, van egy cégben könyvelés, tartozik-követel oldal, járulékok, néha még én is megérdemlek fizetést, közben figyelnem kell a termelésre, raktározásra, stb. vagyis elég komplex a sztori. És Ti mindeközben folyamatosan küldtetek hol pozitív, hol negatív visszajelzést, amiktől azt éreztem, hogy fontos, amit csinálok. Adott új löketet, ha épp elfáradtam volna, mert nekem mindennél nehezebben megy a vállalkozóvá válás.

Olyan jól hangzik, rendelek ebből is

A Ti oldalatokon pedig úgy láttam, hogy ugyanúgy mennek a kisebb csaták a túlvásárlással, „annyira finomak, hogy nem tudom megállni”, vagyis harcok az egyensúlyokért. Mindenkinek máshol volt a probléma súlypontja. Volt, akinek a súlyfelesleggel való küzdelem miatt okozott problémát, volt, aki a felhalmozással küzdött, de az ablak másik oldalán állva szinte kivétel nélkül éreztem a „nehézségeket” és a „küzdelmet”. Nálam a kreativitás kiélése miatt fontos, hogy folyamatosan dolgozzak agyban is valami új dolgon, miközben a kezem teszi a már-már automatikus dolgait. Nektek pedig úgy látom, hogy öröm, ha változatos a menü. Ti kitartottatok még annak ellenére is, hogy sokszor nem tudott annyi időm, energiám jutni a közös utunk valódi szépségére és ez a minőségi romlásban mutatkozott meg. Ha hiszitek, ha nem:

„Ezekben a pillanatokban a legnagyobb segítség a teljes őszinteség a hallgatás és a néma hátat fordítás helyett”

A folyamatos vevő-pék kommunikációnak az lett az eredménye, hogy megfogalmaztam:

Továbbra is a mérték lesz az érték.

Olyan jó a gyerekeknek és az állatoknak, hogy még ösztönösen ismerik a mértékeket

Nem szeretnénk hétkor nyitni, erre vannak megfelelő üzletek. Én abban hiszek, hogy az a legfinomabb szendvics, amit anya készít az előző nap vásárolt minőségi pékárukból. Hiszen a Ti gyerekeitek igényeit ti ismeritek a legjobban. Nem szeretnénk a reggeli őrületekben résztvenni, mert hiszek benne, hogy megtervezve a napot, felkészülve, megreggelizve érkezni a suliba a gyerekeknek is jobb. Sokáig szeretnénk boldogan csinálni, amit csinálunk, hiszen nem a megszakadás egy új formáját kerestük, amikor lecseréltük a jól fizető munkahelyeinket a dagasztóra és péklapátra. De! Ma már elhiszem – nektek köszönhetően! -, hogy , amit csinálunk az jó. Ma már kezdem átlátni a számokat, a táblázatokat, jobban rálátok az ok-okozati összefüggésekre és hálás vagyok, amiért a Szápári Ökofarm és Biomalom, a Kukutyin Műhely, a Garat malom, a Szabó malom és a Csengőtej Manufaktúra megálmodói és termelői a kezünkbe adják a saját munkájuk gyümölcsit, amiből mi a kezünk által kenyeret és péksüteményeket készíthetünk az asztalotokra. Megértettem,

„az, hogy valóban minőségi alapanyagokkal dolgozhatunk, nem egyértelmű, hanem megtiszteltetés.”

És mivel a kíváncsiságomból fakadóan láttam, hogy mennyi munkájuk, szorgalmuk, kitartásuk, nehézségük van ebben a gazdáknak, termelőknek, nem tehetem meg, hogy sápítozok a 350 Ft/kg-s liszt áron. És, ahogy elkezdtem megbecsülni az Ő munkájukat, elkezdtem becsülni a sajátomat/sajátunkat is.

Nagyon fontos megjegyezzem mindeközben, hogy az elmúlt lassan másfél éves működésünk során Ti is sokat változtatok. Ti is megbecsülitek rajtunk keresztül Feriék (Szápár), Csabiék (Ferencszállás- Kukutyin), Laciék (Szabó malom), Éviék (Garat malom), Istvánék (Csengőtej) munkáját. Ahogy szemernyi kétségem sincs afelől, hogy régen rendszeresen kötött ki a túlöröm-túlvásárlás miatt a kukában ez-az, vagy maradt ki akár 2-3 hét rendelés nélkül a bűntudat utáni böjtölés eredményeként,

mára szinte mindenki rátalált és ráállt a saját egészséges, fenntartható útjára.

Tudjátok, Ákival pont a héten beszélgettünk a netflixes Our Planet sorozat mentén szegény Földünkről. Én azt gondolom, hogy szörnyülködés helyett sokkal többet tehetünk, ha teszünk. Az, hogy Ti ma már képesek vagytok előre gondolkodni, figyelni arra, hogy mennyi pékárura van valójában szükségetek, megtervezni, hogy ki, hol, hogy tudja átvenni, stb… szóval le a kalappal előttetek. Figyeltek arra, hogy helyi vállalkozást támogassatok, hogy ne utaztatgassuk a gabonát és az alapanyagokat sok száz, esetleg ezer kilométereket, figyeltek rá, hogy a lehető legkevesebbet dobjátok a kukában, vagyis nagyon tudatosan lettetek egy fenntarthatóbb élet részesei. Vannak még botlások (most szárad egy fél formakalács a radiátoron a rágcsávókáinknak :D) mindenhol, és ez szerintem sem nem szégyenletes, sem nem letagadandó. Szerintem a fejlődés is egy folyamat, ami néha hullámvölgyeken keresztül vezet. Viszont a saját tapasztalatom az, hogy amióta nem kell egy szuper- vagy hipermarketben tolongva, szoronganom, azóta negyed annyit költök.

Megvesszük a termelői piacon a jó minőségű kolbászt, sajtot, gyümölcslevet, savanyúságot. Ritkán veszünk nem szezonális zöldségeket (paradicsom, paprika, uborka, jégsaláta), mert helyette a hagyományosan tartósított, idényszerű vitaminpótlásokra helyezzük a hangsúlyt. Ritkán esünk csábításba a színes joghurtok, müzlik láttán, mert általában mesterséges ízük van és nagyon hamar megromlanak. (Már mindig csalódást okoznak és verem a fejem a falba állapotba sodor, ha veszek, mert megint elhiszem, hogy „jó lesz az”…) Egyszóval a tudatos élet kezdi meghálálni magát. És erre gondolva teljesen biztosan érzem, hogy

„Jó lesz ez, jó lesz ez!”

Hősök vagytok, mert a régi impulzív vásárlási szokásaitokat képesek voltatok lecserélni a tudatos vásárlói szokásokra, amivel reményt adtok a gyerkőceinknek arra, hogy nekik még élhető maradjon a Föld!

És ezért én nagyon hálás vagyok Nektek! Mert valójában mindannyian magatokban hordozzátok a reményt.

Egyetek továbbra is jót és tartsatok velünk ezen a tök szuper utazáson! Fontosak vagytok!

Sok szeretettel gondol Rátok:

Pékanyu

Similar Posts

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük